Reggel hat óra. Nyikorgásra kelek. Egyik szemem résnyire nyitom. Egy zsúrkocsiszerű tákolmányt tol be egy nővér a kórházi szobámba.
- Na kit hoztam?
Dobta fel, a Legyen ön is milliomosban 40 milliót érő kérdést, és még mielőtt kinyitottam volna a másik szememet fénysebességgel farolt is ki a szobából mondván, ő elvégezte a dolgát és még baromi kedves is volt velem. Remélem a reggelimet hoztad - gondoltam magamban – mert akkor már farkas éhes voltam és fel sem fogtam, min vagyok túl. Ahogy tisztult az elmém és a látásom leesett, hogy valószínűleg Dávidot tolták be a szobámba, és itt hagytak vele mindenféle instrukció nélkül. Semmi használati utasítás… Semmi kézikönyv. Még egy rongyos prospektust sem kaptam a babák ellátásáról…Bakker tudtam, hogy még meg kellett volna néznem otthon a könyvekben a pelenkázás pontos lépéseit és a babák kézbentartásának technikáját. Közelebb húztam a kocsit, hogy megkukkantsam még mindig szép-e a kisfiam, és hogy tényleg nem reggelit hoztak-e. Meglepetésemre egy nyakig betakart vörösödő céklafejet találtam a kocsiban, akinek az orrán és a száján buborékokban bugyogott fel a nyálas magzatvíz. Te jó ég! Még 5 perce sincs velem a gyerek, és máris megfullad! Reflexből pattantam volna ki az ágyból, hogy megfordítsam, vagy letöröljem az arcát, hogy kapjon levegőt, de a kipattanás helyett inkább a vergődő hal mozgáskultúráját sikerült imitálnom. Fájdalom áradt szét az altestemben és ekkor tudatosult bennem aznap először, hogy tegnap megszültem. Ha szeretném valamihez hasonlítani a fájdalmakat, talán egy egész estés szexuális élményhez hasonlíthatnám, amit egy feka kosaras csapat követett el rajtam az akaratom ellenére és az aktust lezárandó egy egérfogót csíptettem volna a szeméremtestemre, valamint egy bogáncsokkal bélelt csalánbugyit húztam volna magamra. Akkor azt hittem, hogy fájdalmaimat félretéve hőstettet hajtok végre, amivel a fiam életét mentem meg megfordításával. Azóta rájöttem: a csecsemők velejárója, hogy időnként az orrukból és a szájukból is bugyog valami.
Mivel voltam szoptatás felkészítésen, maximális önbizalommal fogtam hozzá a művelethez. Tudtam, hogy az első napokban csak előtejem van és a babának nem is kell több, aztán lövell csak be az anyatej majd a 3. napon. Addig is amilyen gyakran akarja a pici, olyan gyakran kell mellre tenni. Egészen estig tök jól elvoltunk. Időnként megetettem Dávidot, de főként aludtunk. Este megjelent egy nővér a szobámban, hogy megmutassa a pelenkázást, és rám hagyta, ha éjszaka már nem tudok aludni a babától, nyugodtan jöjjek ki egy kis extra tápért.
-Na neeeem! Figyeljél! Mondom neked is, mert nem voltál itt! Én voltam szoptatós tanfolyamon és megmondták, hogy tilos tápozni! Úgyhogy engem nem fogsz látni éjjel! A gyerek az első, és ha sír, akkor majd megvigasztalom!
Éjjel kettőkor tömött sorokban álltam a nővér szobája előtt a tápért. Csalárdságom eredménye meg is lett. Másnap a védőnő jól letolt. Most én is mondom mindenkinek: Ne tápozzatok, mert a tejet a baba indítja be. Magától nem jön meg. Végig kell szenvedni az első két éjszakát!
A másik dolog, amire érdemes felkészülni az a mérhetetlen érzékenység. Naponta legalább 2 órát tölt azzal az ember, hogy csak nézi a gyereket és sír! Na nem azért mert ronda! Hanem mert annyira gyönyörű. És ha jobban meggondoljuk talán a legnagyobb és legszebb dolog a világon egy új ember születése. Ha valaki nem is tudta mi az élet értelme, akkor biztosan rájön.
A legklasszabb élmény akkor is a hazamenetel volt! Izgalmas élmény kilépni a kórház kapuján egy babával a kezedben, aki állítólag a fiad és te vagy az anyukája. Mostantól a kezedben van a sorsa és csak tőled függ a léte! Szerintem aznap volt a legszebb az ég színe és a legjobb a levegő illata. Sosem felejtem el azt a napot!
Első élményeim kisfiammal a kórházban
